Miért ugatnak a kutyák?
A kutyaugatás mindennapjaink része. Szinte már annyira természetes, hogy el sem gondolkodunk azon, mennyi mindent árulhat el nekünk a kutya hangulatáról, a környezet történéseiről. A kutyatulajdonosok persze pontosan meg tudják mondani kedvenceik ugatásáról, hogy azok éppen ismerőst vagy ismeretlent látnak-e, vagy éppen másik kutyát, macskát, esetleg a postást. Molnár Csaba etológus a Természet Világa magazinban közölt írásában annak járt utána, miért is ugatnak a kutyák, és milyen szerepet játszhat az ugatás az ember és a kutya, illetve a kutyák közötti kommunikációban.
A kutyák ugatásával eddig meglehetősen kevés kutató foglalkozott. Ennek legfőbb oka az, hogy a kutya háziasítása és emberközeli életmódja olyannyira “mesterségessé” tette viselkedését és így hangadását is (amely során az ugatás elvesztette sajátos kommunikatív jellegét), hogy “alkalmatlanná” vált a természetes magatartásformák tanulmányozására. Ezt a vélekedést támasztja alá, hogy a farkasok – a kutyákkal ellentétben – csak ritkán (az összes hangadásos helyzetnek csak mintegy 2 százalékában), és csak fenyegetettségkor, valamint territóriumuk védelmezése közben ugatnak. Vajon miért vált az ugatás ilyen sokszínűvé és gyakorivá a kutyáknál?
A kutya és legközelebbi rokona, a farkas életmódja mára igen különbözővé vált. Hangadásuk sokféleségének (vokális repertoárjuk) különbségeit okozhatta a domesztikációs folyamat is. Az ember, miközben magához szelídítette, és különféle célokra szelektálta a kutya ősét, kiválogatta azokat az egyedeket, amelyek a tőlük elvárt feladatokat a legjobban hajtották végre. Így a kutyák egyes tulajdonságait az ember szándékosan alakította céljainak megfelelően. A kutya és az ember együttélése megkívánta a hatékony együttműködést, ami pontos kapcsolatteremtést feltételez. Ezért valószínű, hogy az ember azokat a kutyákat szaporította tovább, amelyek képesek voltak kommunikálni vele, megkönnyítve ezzel a munkavégzést. Ennek a kapcsolatnak lehetett hatékony eleme az ugatás. Ily módon azok a kutyák, amelyek többféleképpen tudtak ugatni, és az ugatástípusokat egy-egy helyzethez tudták kötni, szelekciós előnyt élvezhettek kevésbé ugatós társaikkal szemben.
Az ugatás sokféleségére irányuló szelekció elmélete mellett felvetődik, hogy az ugatás elterjedése talán csak “mellékterméke” a más tulajdonságokra irányuló szelekciónak. A vadon élő kutyaféléken végzett háziasítási kísérletekből kitűnik, hogy az ugatás a mesterséges szelekció mintegy “melléktermékeként” is gyakoribbá válhat az állatoknál. Beliajev és munkatársai 30-35 generáción keresztül szelídségre szelektáltak mesterségesen ezüstrókákat (Vulpes fulvus). A legtöbb róka bizonyos idő eltelte után már nem félt az embertől, és a kutyákhoz hasonlóan üdvözölte a gondozókat. Emellett más fenotípusos változások is történtek, amelyek nem szerepeltek a mesterséges szelekció szempontjai között. Így “járulékos” változásoknak tekinthetők, hogy a rókáknak lógó füleik lettek, bundájukon foltok jelentek meg, és többet ugattak, mint vadon élő társaik. Ez a kísérleti tapasztalat nem bizonyítja, hogy a kutya háziasítása során is hasonló folyamatok játszódtak volna le, de jelzi, hogy potenciálisan megtörténhettek. Az is elképzelhető, hogy az ősi kutyáknál az ugatósság a szelídségre szelektált rókákhoz hasonlóan “spontán” jelent meg, ami később módot adott az embernek a már célzott szelekcióra ezen a téren is.